Mesél a múlt 1. rész, Katara szemszöge

- Koncentrálj Aisha! – kaptam az ívet nagyapámtól. Dühösen felmordultam és elfordultam tőle. - Ma nem megy ez nekem – mérgesen beletúrtam a homokba.

- Megint apáddal veszekedtél? – kérdezett rá, minden kertelés nélkül. – Naná, ki mással – fortyogtam magamban. – Vele mást sem lehet csinálni, csak veszekedni – úgy fújtattam, mint egy sárkány.


- Jól ismerem az unokaöcsém nehéz természetét, de..
- Ne kezd megint! – vágtam közbe. - Nem érdekel, hogy mennyire volt rossz a gyerekkora. Vedd észre, hogy pont ugyanazt csinálja velem, amit az apja tett vele. És kicsit sem bánja.. – hangom elcsuklott a sírástól.


– Tudod, hogy mindent megtettem, hogy közelebb kerüljek hozzá, de semmi változás. Legalább engedne el, hogy a magam útját járhassam, de még az sem – keseregtem tovább. - Az a legnagyobb bajotok, hogy a természetetek nagyon egyforma. Jobban hasonlítasz rá, mint gondolnád – felnéztem mosolygó arcába. Elég zavaros volt az egész. Apa és én hasonlítunk egymásra. Na, nekem ez új.


- Nehezen hiszed el, amit mondtam, ugye? – imádtam benne, hogy bármikor simán kitalálta a gondolataimat.
– Zuko nem volt mindig ilyen. Elég vad ifjú volt, aki sokáig kereste a helyét a világban. Kitaszított herceg lévén, erre igen sok ideje maradt – merengett tovább. – De, anyád nagy hatással volt rá. Az ő jelenléte új célt adott Zukónak – folytatta.
- Jó, hogy említed anyát. Megígértem neki, hogy beszélgetünk ma. Kíváncsi vagyok, hogy mit szeretne mondani – hárítottam nagyapámat.


– Szerintem csak meg akarsz lógni, a gyakorlás elől – vetette oda, de mielőtt visszavághattam volna, rám kacsintott. Tudtam, hogy csak ugrat. Tiszteletből meghajoltam előtte, majd hagytam, hogy elmerüljön a tea készítés örömeiben.

            *

A palota szokatlanul csendes és kihalt volt. Akkor még nem tudtam, hogy ezt Zuko rendezte így. Nyugalmat akart, amíg meg nem szokom az új környezetet. De változatlanul nem vettem róla tudomást. Inkább csak a félelmemet akartam leplezni. Bárhová is néztem, mindenhol őröket látottam. Kétségem sem volt, hogy szívesen a nyomomba erednének, egy nem túl baráti beszélgetésre.

- Megmutatom a szobádat – kezdeményezett beszélgetést Zuko. Már nagyon unta a némaságot, és kezdett dühös is lenni. Nem ehhez volt hozzászokva. Ő a mindig mosolygott és vidám Katarát szerette. Aki bármikor belevetette magát a harcba. Most pedig rám se lehetett ismerni. Csak néztem ki a fejemből. Mint egy élőhalott.


- Utána vacsorázhatunk is – próbálkozott tovább. – Nem hiszem, hogy lenne étvágyam.. sőt, egyenesen felfordul tőled a gyomrom – dühösen Zukora meredtem. Vártam, hogy reagáljon, esetleg megüssön. De semmi.
- Hiába.. átlátok rajtad. Tudom, hogy a haragomra pályázol, de most nem fogsz célt érni – apró csókot lehelt az ajkaimra és bevezetett egy gazdagon díszített szobába.


- Ez lesz az új lakhelyed.. pontosítok, lakhelyünk – Rémülten néztem, ahogy becsukódik az ajtó. Tényleg itt a játszma vége. Most már hiába is várnék segítséget. A maradék reményem is szertefoszlott. Engedelmesen tűrtem, hogy Zuko levetkőztessen, és az ágyra fektessen. Végig mozdulatlanul és néma csendben feküdtem. A plafonra meredtem, de közben nagyon messze jártam. Legalább lélekben el akartam szakadni erről a borzalmas helytől.


- Kicsit elkapkodtam a dolgokat, remélem, hogy nem okoztam fájdalmat – ölelt magához. – Nemsokára összeházasodunk és gyermekeink születnek. Igazi család leszünk – álmodozott tovább Zuko. – Te mit gondolsz erről? Miért nem mondasz semmit se? – kérdezett, miközben a hajammal játszott.
- Téged úgysem érdekel, hogy én mit akarok, különben nem tartanál itt – suttogtam. – Már hogyne érdekelne?! – támadt rám dühösen. – Ha nem vennélek komolyan, már nem élnél. Vagy azt szeretnéd? Menni akarsz a testvéred és a barátaid után?! – mivel nem kapott választ, jó erősen megrázta a vállamat. – Most miért nem járatod a szádat? Régen annyit tudtál prédikálni a család fontosságáról. Most viszont csak hallgatsz. Pedig örülnöd kéne, hogy valaki végre komolyan vesz, és törődik veled. Tudod, a halottakat senki sem támaszthatja fel..


- Elég! Hagyd abba! Meddig akarsz még kínozni? Nem volt még elég? Mindenkit elvettél tőlem, és magadhoz láncoltál. Mit akarsz még? – sírtam el magam.
- Tudod, mit szeretnék? De úgy igazán? – Hogy engem is úgy szeress, mint Őt. Ne csak megtűrj, hanem szeress, kívánj! – Zuko egész testében remegett a dühtől. – Te is tudod, hogy ez lehetetlen – motyogtam, de abban a pillanatban a fejem hátracsuklott a pofontól, amit kaptam.

- Nincs lehetetlen, csak tehetetlen! – tajtékzott Zuko, és a torkomnál fogva megragadott. – Nem érdekel, hogy meddig tart, és hogy mennyire fogsz szenvedni, de szeretni és tisztelni fogsz. Én nem foglak megölni, de azt sem hagyom, hogy elszökj. Nem, mint ha lenne hová menned – tette az i-re a pontot. – Neked is könnyebb lenne, ha nem ellenkeznél és hagynád, hogy szeresselek. Kezdetnek ez is elég lesz – ölelt magához. – Szeretném újra látni a mosolyodat – újjajival végigsimította az ajkaimat.
Majd újra megkóstolta őket miközben hagyta, hogy a vágy újból fellángoljon benne.

                                                                                     *

- Hogy bírtad ezt ki, mama? – néztem rá, szomorú arcára. – Nem volt könnyű, főleg az elején nem. De aztán jöttetek ti, és ez mindent megváltoztatott – ajkain mosoly bujkált. – Ezt nem értem, hogy tudtál minket szeretettel nevelni, ha közben gyűlölted apát? – értetlenkedtem. – Majd rájössz kislányom, hogy ha édesanya leszel, minden megváltozik – a rejtélyes megfogalmazásokkal az őrületbe lehetne kergetni, de nem tettem szóvá.


- Mesélsz arról az időről? – kértem. Nem szólt egy szót sem, csak némán bólintott. Arcán gondterhelt kifejezés ült, ahogy belekezdett.


                                                                                      *


- Nehezen szoktam meg az új „otthonomat”. Itt minden tökéletes ellentétben állt a vízidomárok világával. Sokkal melegebb és párásabb volt az éghajlat. De az volt a legrosszabb, hogy szinte egy pillanatnyi magányom se lehetett. Ha nem Zukóval kellett töltenem az időt, akkor az udvarhölgyekkel és egyéb talpnyalókkal.


De mégis gyakran éreztem magamat magányosnak, ami rettenetes volt. Akármennyire is próbáltam elkerülni, mégis egyre közelebb kerültem Zukóhoz. Próbáltam mentségeket találni. Csak unatkozom, és ő legalább meghallgat. Persze a fele sem volt igaz. Küzdöttem az érzéseim ellen.
Nem volt még tisztán szerelem, de kötődtem hozzá. Ha nem volt velem, hiányzott. Előtte persze, sosem mutattam ki. Még csak az kellett volna, hogy elbízza magát. Próbált ajándékokkal kedveskedni, de én felöltöttem a jégkirálynő álarcát. Aminek a legkevésbé sem örült, de választása nem lévén, beletörődött és csendben tovább próbálkozott.


Aztán minden megváltozott.


Még mindig háború dúlt, de már nagyon a vége felé járt. Még így is rengeteg szabad szellemű ember élt a föld királyságában. Érthető módon őket, el kellett hallgattatni. Zuko is ott akart lenni, sosem hagyott volna ki egy csatát sem. Én viszont nem örültem ennek. Még magamnak is alig mertem bevallani, de féltettem. Folyton attól rettegtem, hogy nem jön haza.


És a baj nem is váratott sokáig magára.


A katonái hozták. Eszméletlen volt, a testét vérző sebek borították. Engem sokkal inkább a mellkasán lévő seb aggasztott. Vastagon át volt kötve, de a vér így is átszivárgott rajta.


- Vigyék be a palotába, és hozzanak friss kötszereket és vizet! – adtam ki a parancsot, miközben igyekeztem lépést tartani velük.


Egy asztalra fektették, és leszedték róla a kötést. Elszörnyedtem a látványtól. Bárki is volt a támadója, nagyon jó munkát végzett. Pont azt a részt kapta el, ami már amúgy is sérült volt. Pont ott, ahol Azula villáma megsebezte.
Nagyon rossz állapotban volt, nem sok ideje lehetett hátra. Ide az én erőm is kevésnek bizonyult. Csak annyit tehettem, hogy a véridomítást felhasználva megakadályoztam, hogy még több vér hagyja el a testét. De ez csak átmeneti megoldás. Csak pár órát nyerhetek vele, mert amint a hold eltűnik az égről az erőm semmivé lesz, és Zuko meghal.


El kell vinnem az északi víztörzshöz, a szellemoázis vize talán megmentheti. Határoztam el magam.


- Most azonnal indulunk! – szóltam rá a katonákra. – De mégis hová? – kérdezte Shinu ezredes. – Az északi víztörzsbe –vágtam rá gondolkodás nélkül. – Ott nagyobb veszélyben lesz, mint amilyenben most van – ellenkezett, de nekem elfogyott a türelmem. – Nem érdekelnek a félelmei, ezredes.. vagy elfogadja a döntésemet, vagy maga itt marad – elfordultam tőle, jelezve hogy nem kívánok tovább vitatkozni.


- Indulás – adta ki a parancsot, és az emberei nyomban cselekedtek. Nem szívesen parancsolgattam másoknak, de most vészhelyzet volt, és amúgy se akartak másból érteni.


- Ha jól saccoltam, éjfélre oda is fogunk érni – közöltem a hajó parancsnokával. – Az teljes mértékben lehetetlen – értetlenkedett, de nem figyeltem rá. – Csak annyit várok, hogy teljes gőzzel menjünk, a többi az én dolgom – vettem át az irányítást. Igaza volt Sokkának, tényleg szerettem irányítani. Elmorzsoltam egy könnycseppet, mikor eszembe jutottak Sokka csípős viccei. Nagyon hiányzott a bátyus. Megráztam a fejemet. Most Zukóval kell törődnöm, az emlékek megvárnak.


Az óceán vize vadul háborgott, de ez engem cseppet sem zavart. Sőt, még jól is jött. Irányítás alá vontam a végtelen vízmezőt, ami szinte repítette a hajót.
Az emberek csöndben beszélgettek a háttérben, nem foglalkoztam velük. Tudtam, hogy rólam folyik a susmus. Sokáig azt hittem, hogy Zuko miatt annyira tartózkodóak, de ez nem fedte teljesen a valóságot.


Tartottak tőlem. Látták, hogy mire képes egy dühös vízidomár, de olyan embert még sosem láttak, aki képes másokat is irányítani. Mintha kötélen rángatná őket, és ez ellen nem tudtak védekezni. Régen talán zavart volna, hogy így éreznek irántam. De mára minden megváltozott. Alkalmazkodtam az új életemhez, nekem is változnom kellett. Már nem voltam egy szerencsétlen kislány. Vadul védtem az igazamat.
Csak Zukóval szemben voltam védtelen. Elgyengültem, ha szembe kerültem vele.


A távolban fényeket láttam pislákolni, végre megérkeztünk. Feltámadt bennem a remény, ami azonnal eloszlott, amint Zuko természetellenesen sápadt arcára néztem. Talán túl késő, és nem fog használni a gyógymód. De meg kellett próbálnom. Makacsoltam meg magam.


Az itt élő emberek nem szóltak egy szót sem. Leigázott népként örültek, hogy még élhetnek. A csalódás kiült az arcukra, amint megpillantottak. Nem akartak hinni a szóbeszédnek, velem kapcsolatban. De most hogy saját szemükkel látták, hogy igazak a pletykák, nem maradt más számukra, csak a gyász. Ha egy vízidomár, méghozzá a halott avatár egyik legjobb barátja lepaktál az áruló herceggel, számukra tényleg nincs jövő. Végleg magukra maradtak, és csak a tűz népének jóindulatában bízhatnak.


- Segítségért jöttünk, méghozzá a szellemoázishoz – ismertettem jöttünk célját, egy fiatal vezetővel. – Azt tesznek, amit akarnak. Nem fogunk ellenállni – mondta lehorgasztott fejjel. Nem tetszett a viselkedése, de perpill kisebb gondom is nagyobb volt annál, mint sem hogy a jó modorról oktassam.


- Hozzátok, és legyetek résen – adtam ki az utasítást Shinu ezredes embereinek. Egy pillanatra elöntött a szégyen. Már sokkal jobban bízom a tűz népének seregében, mint saját rokonaimban. A városban egy pisszenést se lehetett hallani, de mindenki az utcán volt. A feszültség nőttön nőtt. Egészen addig nem tudtam megnyugodni, amíg el nem értük a barlangot. A nyugalomra nagy szükségem volt. Nagyon kellett összpontosítanom, ha meg akartam menteni Zuko életét.


A katonák lerakták a tó partjára, majd várakozóan néztek rám.
- Köszönöm, de most menjetek ki, és őrizzétek a bejáratot – kértem őket, majd letérdeltem Zuko mellé. Eltávolítottam a kötést, és erősen összpontosítottam a feladatra. A víz hűvös érintése megnyugtató volt. Örömmel konstatáltam, hogy mindenre tökéletesen emlékszem a gyógyítással kapcsolatban.
Kékes színű fény töltötte be a barlangot, miközben a víz lágyan simogatta a sebet. Zuko arcát néztem, mert a változás ott volt a legszámottevőbb. Az elgyötört, sápadt arc, kisimult. Halk sóhaj hagyta el ajkait, miközben óvatosan megsimogatta az arcomat. Kinyitotta a szemét, és tekintetünk azonnal egybefonódott.


- Köszönöm, Katara – suttogta halkan. Közelebb hajoltam hozzá és megcsókoltam. Mióta együtt vagyunk, még sosem kezdeményeztem én, de már nem tudtam tovább tagadni a valóságot.
- Szeretlek – mosolyogtam bele, a csókunkba. Szorosan öleltem, nem akartam többé elengedni. Kéz a kézben hagytuk el a barlangot. A katonák örömujjongása térített magamhoz a bódulatból.


Tudtam, hogy most már minden rendben lesz.


                                                                                   *


Csodálkozva meredtem anyámra. Régóta figyeltem őket, de nekem még sosem tűnt fel, hogy ennyire szoros kapcsolat van közöttük. De boldog voltam, hogy anyát is boldognak látom.

( Zenei aláfestés a végéhez )