2; Rémálmok

Egész eddigi életem harcokból állt. Harcoltam minden és mindenki ellen.

Már egészen kiskoromban szembesültem a szomorú ténnyel, hogy apám számára nem is létezem. Én voltam a család feketebáránya, apám szégyene. Aisha, a tűz népének hercegnője, aki nem képes a tűz idomítására..


Ennek ellenére mindent elkövettem, hogy a figyelem középpontjába kerüljek. Ami valljuk be, sikerült is. Nem telt el úgy nap, hogy ne követtem volna el valamit, amivel leginkább apámat bosszantottam. Senki sem állíthatott meg, és nem volt olyan csíny, amit ne mertem volna elkövetni.


2; Rémálmok


- Nem küzdhetsz ellenem. Gyenge kis féreg vagy, akit azonnal eltaposok – vicsorgott felém az árny. Próbáltam menekülni, de mindenhol zsákutcába futottam. Ő egyre közelebb jött.
- Meglepetésem van számodra gyermekem – a fal egy sötét zugába mutatott, én pedig követtem a tekintetemmel. Három ember feküdt ott. Hideg kiterítette testük láttán utolért a felismerés.
A szüleim, és a testvérem halottak.. eszelős sikoltozásba kezdtem, majd a földre hullottam. Már mellettem állt. Arcát csukja fedte, de a szeméből áradó vad gyűlölet halálra rémisztett.


- Anya, apa, Noah.. – patakzottak a könnyeim. – Csak ketten maradtunk, Aisha. Köztünk dől el, hogy ki lesz a világ utolsó ura – suttogta, miközben elborították a lángok.


Kapkodva szedtem a levegőt. Körülnéztem, de az árny sehol. A szobámban voltam. Hajnalodott odakint, ez kicsit megnyugtatott. Szemét rémálmok. Folyton kínoznak. És mindig ugyanaz. Vajon ki lehet az a titokzatos árny? Legalább egyszer mutatná az arcát. Füstölögtem tovább magamban.
Ha már felébredtem, akár meg is nézhetném a napfelkeltét. Határoztam el magam. Gyorsan felöltöztem, a hajamat is rendbe szedtem. A folyosó kongott az ürességtől. Na, nem mintha hiányoztak volna az őrök. Így sokkal nyugisabb nekem. Senki sem nyaggat.


Persze a legszebb kilátás érdekében apáék lakosztálya mellett kell elhaladnom. Szívás. Régebben bosszantott, hogy olyan távolra rakták a szobámat. Viszont hamar rájöttem, hogy ez előnyökkel is jár. Noah milliószor kapott már fejmosást a késői kimaradozásért, én viszont szinte mindig megúsztam. Bár tegnap éjjel, az én ablakomon mászott be. Azt hittem leütöm, amiért rám hozta a frászt. De gyorsan elslisszolt, mielőtt lebukott volna. Most meg kihorkolja az embert a világból. Jó, ha délben előkerül.


Megszaporáztam a lépteimet, hogy ne késsem le a reggeli szertartásomat. Mire a nap sugarai átbuktak a hegyek felett, már felvettem a kezdő állást. A mozdulataim gyorsak voltak. A tűz lángját próbáltam utánozni. Az erő átjárta a testemet. De semmi sem történt. Hiába a sok gyakorlás és tanulás. Képtelen vagyok arra, hogy akár egy szikrát is fakasszak. Gondolataimat taps zavarta fel. Elöntött a szégyen és harag.


- Jól haladsz, még pár év és beraklak a seregembe – már a gúnyolódó hangjától a falra tudtam volna mászni. Folyton engem csesztet.
- Mi lenne, ha máshol rontanád a levegőt Aisha? Az ugrabugrálásod zavar a meditálásban. – Kibontott hosszú fekete hajába belekapott a hajnali szellő, ahogy a felkelő nap felé fordult. Hiába, egyre inkább kezd hasonlítani az apjára. Ha fel akarom húzni, mindig ezzel ugratom.
– Már itt sem vagyok.. – távozóban még oda vetettem neki, hogy remélem ma esős idő lesz, de válaszra sem méltatott. Dühösen végigtrappoltam a folyosón, és bezárkóztam a szobámba. Mindennek elmondtam apát. Ilyenkor nagyon tudom utálni. Régen sokat gürcöltem, hogy velem is törődjön. Ma már inkább elkerülöm. De mivel az apám, ez szinte lehetetlen.


Később,


- Mi bánt kislányom? – kérdezte anya, miközben a teát töltötte csészékbe. Abban a pillanatban belépett apám, és nekem az étvágyam is elment. Gyilkos tekintettel méregettem. Anya csak fáradtam felsóhajtott – áh, már értem.
- Aisha! – szólított meg apa. Próbáltam lenyelni a keserűségemet. – Igen? – kérdeztem vissza tettetett ártatlansággal.
- Ha megkérhetlek, ezentúl máshol napfürdőzz reggelente. Ott szoktam meditálni, és a te esetedben amúgy se lenne sok értelme próbálkozni. – Na, eddig bírtam tovább. Felugrottam az asztaltól, hogy ismét megfutamodjak. De apa megállított.


- Nem lehetsz ennyire szemtelen és gyáva hogy végig se hallgass – förmedt rám. De én felvettem a labdát, sőt vissza is küldtem neki. – Csak úgy viselkedem veled, ahogy megérdemled! Ahelyett hogy engem piszkálsz, menj és gyújts fel pár falut.. úgyis csak ahhoz értesz! – Az utolsó pár szót már ordítottam. Apám keze hangosan csattant az arcomon. A földön kötöttem ki. Könnyes szemmel bámultam magam elé. Tudtam, hogy ezúttal túl messzire mentem.
- Elég volt Zuko! – anya ingerült hangja betöltötte az ebédlőt, és egy pillanat alatt mellettem termett. Finoman megfogta a kezemet és felhúzott a földről.


- Most menj és mosd meg az arcod! Később majd beszélünk – kedves hangja mindig gyógyír volt a lelkemnek, az apával való csatározások után. Kibontakoztam az öleléséből és mindenre elszánt arccal, visszavonultam a szobámba, hogy átöltözzek a gyakorláshoz. Az ajtóból visszafordulva még pont láttam, ahogy apám hátat fordít anyámnak. Ha tudtam volna, lyukat égetek a hátába a tekintetemmel. Reménykedtem, hogy nagyapa már felkelt.


Igazából nem a nagyapám, de mivel az igazi meghalt, ő örömmel vette át a szerepet. Apát is tanította, és most engem próbál a helyes útra terelni. Ha elkapjuk a haragomat, talán végre elő tudnánk csalogatni a rejtett tehetségemet. Nagyapa legalábbis így szokta hívni. Ő mindig váltig állítja, hogy képes lennék tüzet idomítani, de a képességem még valamiért várat magára. Apa persze csak nevet az egészen. Szerinte öreg nagybátyjának már nincs ki mind a négy kereke. Remélem, hogy mégis ő téved. Ha menne az idomítás, talán apám is jobb szívvel fogadna. Mosolyra húzódott a szám. Hülyeségeket gondolok, apámnak nincs is szíve.