Átalakítás!

Tudom, nem erre számítottatok :) De, szerintem így jobban néz ki a blog. Megpróbálok egy új fejlécet is összehozni,de azt nem ígérem biztosra :S.
Az új fejezet, reményeim szerint még a héten felkerül.

üdv mindenkinek! :)

Mesél a múlt - köztes fejezet

Tudom, nagyon sokat kellett várnotok az új fejezetre :( Tényleg nincs semmi mentségem. Amikor van hozzá erőm, próbálom folytatni.Viszont kárpótlásul, sikerült összehoznom egy elég hosszú fejezetet.
Írjatok kritikát! :)


Ez a beszélgetés rendesen összezavart. Most már végképp nem tudom, mit gondoljak anyámék kapcsolatáról. Eddig nem gondolkoztam erről. De most…

Talán nem minden az, aminek látszik. Lehet nem ártana kedvesebbnek lennem apával, hátha lesz némi változás.


- Jó hogy végre előkerültél Aisha, beszédem van veled – az emlegetett szamár máris előkerült. Nem bírtam ki, irónia nélkül. Máris túlzottan hasonlítok rá, vontam le a keserű következtetést.


Ritkán mehetek be a tanács ülésére. Apa nem örül, ha minket kell kerülgetnie. Persze Noáhval elnézőbb, mint velem.
Ahogy körülnéztem, konstatáltam, hogy az összes nagyobb fejes jelen van, sőt anyám meg a bátyám is. Egy ismeretlen rossz érzés kezdett összeállni a fejemben. Valami nagyon rossz dolog volt készülőben.
Mielőtt odaértem volna apához, a tekintetem találkozott Noáhéval. Egyetlen szó dübörgött felém. „Menekülj!” De már késő volt.


- Miért hívattál apa? – kérdeztem gyanakodva. Szeme baljós villanása elnémított.
- Nem kívánom túl sokáig húzni ezt a beszélgetést, inkább rögtön a tárgyra térek – kezdett bele. – Az a helyzet, hogy a tanulmányaid nem haladnak úgy, ahogy kellene. De ezzel te is tisztában vagy – küldött felém egy lesajnáló pillantást. – Ezért úgy határoztunk anyáddal, hogy hamarosan férjhez fogsz menni - szavai olyan erőszakosan hatoltak a fülembe, hogy kivert a víz. Az idegesség végigkúszott a gerincemen. Csak másodpercek választottak el egy hatalmas perpatvartól.


- Remélem, hogy ezt nem gondoltátok komolyan – olyan dühös voltam, hogy a suttogásnál nem futotta többre.
- Ez eldöntött tény. Már meg is van a szerencsés, vagy éppen szerencsétlen – itt megeresztett egy alattomos vigyort – férjjelölt. Neked nincs beleszólásod. Örülj, hogy egyáltalán beavattunk és nem az esküvőd napján tudtad meg.
- Tényleg? Örülnöm kéne? – kérdeztem vissza, leplezetlen gúnnyal a hangomban. A feszültség nőttön nőtt a teremben. Már mindenki tudta, hogy itt ma nagy botrány lesz. – Egyenesen megtisztelve érzem magam, hogy a Tűz Ura személyes figyelmével ajándékoz meg – gúnyolódtam. Láttam rajta, hogy a türelme hamarosan szertefoszlik.


- Az esküvőd a jövő hónapban lesz, és erről nem nyitok vitát – fordult el tőlem.
- Akkor most én mondok valamit, apa – vetettem oda pökhendien. – Nem lesz esküvő, se holnap, se jövő hónapban, se soha – ez volt az a pillanat, amikor végképp elnémult mindenki. Várták, hogy mit reagál erre apám. Várták a büntetést. Ilyen fokú tiszteletlenséget, Agni Kai-al büntetnek az én népemnél. Természetesen ez nálam lehetetlen. Pedig szíves örömest kiálltam volna ellene.
- Most azonnal menj a szobádba. A palotát nem hagyhatod el. Állandó őrséget kapsz, akik megakadályoznak minden szökési kísérletet. Az esküvő pedig meg lesz tartva, egy hónap múlva – éreztem, hogy teljesen összeomlok. Eddig még tartottam magam, de a harag új dimenzióba röpített. Egy pillanatra visszanyertem a józanságomat, amikor megéreztem anyám gyengéd karját a vállamon. Dühödten ráztam le.


- Ne próbálj most kedveskedni, anya – figyelmeztettem.
- Kérlek, kislányom – kezdett volna bele a tanmesébe, nekem viszont ehhez most nem volt türelmem.
- Árulók – suttogtam magam elé – anya könnyes szemekkel nézett rám, és megpróbált magához ölelni, de ellöktem a kezét.
- Pont te mondtad, hogy a család a legfontosabb. Mindig ezzel áltattál, és most mégis segítesz neki – böktem a fejemmel apám felé. – Te is elárultál, anya – mondtam a szemébe. Hangosan felzokogott, de nem törődtem vele. A haragom mindennél erősebb volt.
- Ti, mind árulók vagytok – köptem a szavakat a családom felé. – Gratulálj magadnak apám, sikerült végre megszabadulnod tőlem – a keserűség mardosta a belsőmet, és azt akartam, hogy ő is szenvedjen. Csak egy kicsit élje át, amit én.
- Végre jól látod a helyzetet, Aisha. Látni sem akarlak többé. Örülök, hogy ezzel letudom azt a gondot, ami már születésedkor felmerült – meg se tudtam szólalni, nem hogy visszavágni. Megfordultam és némán kiléptem az ajtón. Ezek után tényleg nincs értelme küzdenem a szeretetéért. És még én akartam jóban lenni vele. Én bolond.


Észre sem vettem, hogy máris sírok. – Hülye könnyek, maszatoltam el az arcomon, bánatom árulkodó nyomait. Nem tudtam hova mehetnék, de a palotában úgy éreztem, megfulladok. A kertbe menekültem a gondolataim elől.


Nem sokáig lehettem édes magányomban. Noah mindig megtalált, ha akartam, ha nem.
- Szia –szólított meg.
- Szia – vetettem oda neki, remélve hogy gyorsan odébbáll, szúrós modorom elől. Szokás szerint állta a sarat.
- Ami az ülésen történt, remélem nem vetted komolyan – próbált beszélgetést kezdeményezni.
- Noah, ne kezd te is – hárítottam, de nem hagyta magát. – Nem lesz semmi gond, mindenki lenyugszik és találunk értelmes megoldást.
- Jaj, Noah… te nem figyeltél apára? – kérdeztem élesen. – Itt nem lesz értelmes megoldás, csak a kikényszerített házasság – fejeztem be keserűen.


- Aisha, én nem ismerek rád. Kezdesz nagyon megváltozni, és rossz irányba. Mindent könnyen feladsz, régen nem ilyen voltál – tudtam, hogy ezzel csak fel akar piszkálni, de a fásultságom most túl erősnek bizonyult.
- Az már régen volt. A sok harc kikezdte és végül legyőzte azt a lányt, a régi énemet – motyogtam magam elé.
- Nem hiszem én azt – próbálkozott tovább. – Emlékszel mennyi csínytevést követtünk el apa ellen? – megvillantotta pajkos mosolyát, ami engem is mosolyra késztetett.
- Azért elég sok balhé végződhetett volna rosszul, ha apáék nem segítenek – szögeztem le. – Ez igaz, de kit érdekel? – hagyta rám. – Akkor és ott, elég félelmetes volt, de most már csak jót nevetünk rajtuk.
- A tigrisgörényes eseten a mai napig nem tudok nevetni – jegyeztem meg síri hangon. Láttam, hogy egy pillanatra ő is elkomorodik, de aztán újra felvidult a képe.


- Nincs baj húgi, én sosem foglak magadra hagyni – karolt át.
A minket körülölelő csend, jótékonyan hatott rám is. Hagytam, hogy a gondolataim visszavezessenek a múltba, amikor még gondtalan gyermekéveimet töltöttem.

*

 

- Ma hova megyünk Ais – kérdezte barátnőm Liiyah.

- Egy egészen jó kis helyet találtam – feleltem titokzatosan. Imádtam szervezkedni, és irányítani kis csapatunkat.

- Na de mégis hova? – csatlakozott Noah is. – Olyan türelmetlenek vagytok – nevettem morcos ábrázatukon. – Ha ennyire tudni akarjátok, ma egy barlangot fogunk felfedezni – mindezt olyan hangnemben jelentettem ki, mintha egyenesen a koronázásomra mennénk. A várt hatás félig elmaradt. Noah ugyan azonnal lelkesedett, de Liiyah már kevésbé pártolta az ötletet.

- Miért pont egy barlangba? A barlangokban sötét van és piszok – nyafogott.

- Jó, akkor te nem jössz, mi meg majd jól érezzük magunkat helyetted is – gonoszkodtam vele, mert tudtam, hogy akkor úgyis beadja a derekát.

- Rendben, veletek tartok. De alkonyatra érjünk vissza, különben gyanakodni kezdenek – egyezett bele.

- Hova mentek gyerekek? – kérdezte anyám, aki mindig a legváratlanabb pillanatokban tudott felbukkanni.

- Mi csak elmegyünk kirándulni – válaszoltam szemlesütve.

- És hova mentek kirándulni? Remélem nem egy veszélyes helyre?! – kíváncsiskodott tovább. – Dehogyis, csak a tengerpartra – vágtam rá azonnal.

- Akkor rendben. Érezzétek jól magatokat, de sötétedésre legyetek itthon – hangzott az anyai utasítás és mi felkerekedtünk.

- Ha kiderül, hogy hazudtál, nekünk annyi – vonta le a következtetést Liiyah. – Ugyan dehogy hazudtam – kontráztam rá. – Csak nem mondtam el a teljes igazságot – vigyorogtam éleselméjűségemen.

- A teljes igazságot? – értetlenkedett Noah? – Igen, azt – toppantottam egyet. – Tulajdonképpen a tengerpartra megyünk, mert a barlang is ott van – jót nevettem butus arckifejezésén.

A rövid séta, kitartó meneteléssé nőtte ki magát, ami Liiyahnak egyre kevésbé tetszett.

- Meddig megyünk még? – nyafogott folyton, amivel kezdett az idegeinkre menni. – Próbáltam higgadtan kezelni, de egy idő után már én sem bírtam tovább.

- Nem fognád be végre a szádat, Liiyah? A saját gondolataimat se hallom – kiabáltam le a fejét. Naná hogy elkezdett pityeregni. Noah egyből védelmébe vette.

- Lehetnél egy kicsit elnézőbb is vele, Ais – dorgált. Ilyenkor totál úgy viselkedett, mint anya. Mint aki meg akarja mutatni, hogy hogyan viselkedik a nagy testvér. Büszke lehet a fene nagy korkülönbségre, arra a tíz percre.

- Sajnálom Liiyah, nem akartam gorombáskodni veled – kértem tőle bocsánatot. – Tarts még ki egy kicsit, most már mindjárt oda érünk – ígértem neki.

Szótlanul folytattuk utunkat, és nem telt el negyed óra, mikor megpillantottuk a tengert.

- Na, ugye megmondtam – kiáltottam el magam. A barlang ott volt az orrunk előtt.

- Tudod, Ais ez nem túl bizalomgerjesztő – kezdett bele Liiyah, de letorkoltam. – Ne most hátráljatok meg, mikor ilyen közel a cél – bíztattam őket, de Liiyah tovább akadékoskodott, és Noáhn is láttam a bizonytalanságot.

- Csak kicsit bemegyünk és körülnézünk, aztán indulunk haza. Tényleg jó móka lesz – bizonygattam.

- De nagyon sötét van – mondta Liiyah félős hangon.

- És az kit zavar, amikor velünk van egy hatalmas tűzidomár – jelentettem ki büszkén. Noah értetlenül meredt rám, teljes képzavarban volt. – Igen, te vagy a hatalmas tűzidomár – bólintottam felé, hogy végre leessen neki a tantusz. Néha úgy érzem, hogy őt a sárkányok hozták.

- Gyerünk Noah, benned van minden reményünk – próbálkoztam egy hősies bíztatással. Pillanatokon belül ott lobogott a tenyerében az aprócska láng. Egyetlen fényforrás a föld belsejének sötétjében.

Reménykedtem benne, hogy felfedezünk egy izgalmas új helyet, esetleg állatokat. Vagy kincset találunk. De addig addig meneteltünk előre, amíg a csüggedés és a fáradtság engem is utolért.

- Ais, valami motoszkál a sötétben, hallom a lépteit – hallottam Liiyah félelemtől reszkető hangját közvetlen mögöttem. – Tudom, én is hallottam – suttogtam felé.

- Na, mi van lányok? Csak nem berezeltetek? – kacagott gyávaságunkon, Noah. – Kérlek, ne hangoskodj! - szinte már könyörögtem neki, de nem hallgatott rám. A zaj pedig egyre erősebb lett, ami azt jelentette, hogy már nagyon közel jártunk a forrásához.

Egy utolsó kanyart elhagyva, hírtelen elhallgatott. – Mi az Noah? Mi történt – csipogta Liiyah. De akkor végre mi is megpillantottuk a zaj forrását. Ami szemtől szemben állt Noáhval, és épp támadni készült.

A tűz fénye a támadóra hullott, és ha akartam se, tudtam volna rátapasztani időben a kezemet Liiyah szájára, hogy elfojtsam a sikolyát.

Hatalmas erős, nyúlánk izmos test. Foltos bunda és hatalmas karmok meg agyarak. A tigrisgörény támadni készült, majd olyan váratlanul csapott le Noáhra, hogy kiabálni se maradt ideje.

Karmos lábával megragadta és földre szögezte. Már nyitotta volna a pofáját, hogy leharapja Noah fejét, amikor váratlanul ellentámadásba kezdtem. Mozdulataim gyorsak és határozottak voltak. Az ismeretlen erő, amit irányítottam minden másnál különlegesebb volt. Nem lehetett megfogni, sem látni. De az ereje odébb taszította a ragadozót. Bár, a karmával mély vágást ejtett Noah mellkasán és lábán.

Arra nem volt idő, hogy végiggondoljam, hogy pontosan mit csináltam. Menekülnünk kellett mielőtt a szörny újra támadásba lendülne.

- Segíts, Liiyah! Ki kell vinnünk innen – kiáltottam rá a barátnőmre. Együttes erővel húztuk Noáht, aki ekkor már nagyon vérzett. Arra azonban nem számítottunk, hogy tigrisgörény nem egyedül tér vissza. Egy pillanat alatt elzárták az utat. Elöl is volt egy, meg a hátunk mögött is. Ekkora túlerővel szemben már nem vehettük fel a harcot. De amikor rápillantottam az ájult Noáhra és a félelemtől reszkető Liiyahra, valami elpattan bennem. A harag és a félelem olyan erőt adott, amilyet addig még sosem éreztem. Szinte felrobbant bennem a düh, lángolt az egész bensőm. És akkor a láng utat tört magának.

Felcsapott a barlang mennyezetéig, de mindenhol ott volt körülöttünk is. Szinte úgy viselkedett, mint egy élőlény. Egy hűséges barát, aki csak arra vár, hogy a segítségemre legyen. És most nagy szükségem volt rá. Szabadjára engedtem hát. A lélegezetem is elakadt, ahogy csodáltam a fenséges lényt, a tüzet. Tökéletesen engedelmeskedett nekem. Végre megértettem, hogy miért olyan fontos ez apámnak. Tényleg különleges érzés, ekkora hatalommal bírni.

A tigrisgörények hanyatt homlok menekültek a tűz elől. Így végre szabad utat kaptunk. Még utoljára megcsodáltam a tüzemet, aztán hagytam kihunyni.

- Ez meg mi a fene volt? – kérdezte döbbenten Liiyah. – Én sem tudom, csak úgy jött magától – vontam meg a vállam, mintha mi sem történt volna.

- De hiszen te tudsz tüzet idomítani – ámuldozott.

- Kérlek, ne beszélj erről senkinek… legalábbis egyelőre ne – kérleltem. – De miért titkolod? – értetlenkedett. – Most inkább igyekezzünk vissza a palotába, Noah percről percre rosszabbul néz ki – hárítottam, de perpill jogosan. - Persze, rohanjuk – kapott észbe ő is.

Ahogy kiértünk láttam, hogy Noah sebei sokkal súlyosabbak, mint gondoltam. Az inge már amúgy is el volt szakadva, azt levettem róla és kettétéptem, hogy átköthessem a vérző sebeket. Reménykedtem benne, hogy valameddig kitart.

Az út végtelen hosszúnak tűnt, és rettegve néztem Noáhra. Arra gondolni sem mertem, hogy mi lesz, ha nem éli túl.

Már bőven este volt, amikor végre megláttuk a város falait. Amint beértünk, segítségért kiáltoztunk. Azonnal ott termett pár katona, akik átvették Noáht, és felvitték a palotába. Csendben baktattam utánuk.

Féltem.

Féltettem Noát, de magam miatt is féltem. Tudtam, hogy ezért nem dicséretet fogok kapni.

Amint beléptem a főkapun, azonnal meghallottam apám hangját. Az én nevemet kiabálta. Elindultam a hang után. Reszkettem a félelemtől.

A nagyteremben voltak mind. Anya Noah sebeit gyógyította. Az arca feszült volt a koncentrálástól. Noah nagyon sápadt volt, túlságosan is. Ellenben apám arca, vöröslött a dühtől. Ahogy megpillantott, odarohant hozzám és a grabancomnál fogva megrázott.

- Mi a fenét csináltál? Hol sérült meg a bátyád? Válaszolj azonnal! – förmedt rám. De én hiába próbáltam beszélni, kitört belőlem a zokogás. Szinte fuldoklottam a saját könnyeimtől.

- Apa, én annyira sajnálom… nem akartam, hogy ez történjen… - nyöszörögtem, de durván félbeszakított. – Ha nem akartad volna, akkor nem történik meg – vetette oda kegyetlenül.

- Nézd meg a testvéredet, súlyosan megsérült. Talán azt akartad, hogy meghaljon? – tette fel a legszörnyűbb kérdést.

- Hogy feltételezhetsz rólam ilyet? – kérdeztem élesen. – Nagyon szeretem Noáht, sose tudnám bántani, vagy rosszat kívánni neki – mentegetőztem. De minden hiába. Ha apámban volt is némi szeretet irántam, az akkor és ott, végleg megszűnt.

Azóta is csak marjuk egymást.

*

- Merre járnak a gondolataid húgi? – tudakolta Noah. Hírtelen azt sem tudtam hol vagyok, de a hangja ráébresztett a szörnyű valóságra.

- El kell innen mennem, Noah – mondtam ki azokat a szavakat, amiket reméltem, hogy sosem kell majd kimondanom. – Hova mehetnél? – kérdezte óvatosan.

- Nem tudom. Bárhol jobb lenne, mint itt – feleltem. – De segítened kell – nem szólt semmit, csak rábólintott.

- Rendben, viszont jobb lesz, ha azonnal indulsz – figyelmeztetett. Megölelt. Éreztem, hogy nehezebben veszem a levegőt, a szemem pedig szúrni kezdett. Még soha egy napot nem voltunk távol egymástól.

- Húsz percen belül találkozzunk a keleti kapunál, addigra összeszedem azt a pár holmit, amit magammal akarok vinni – mondtam neki, miközben kibontakoztam az öleléséből.